2010. november 10., szerda

Az örök proli és a civilizáció rothadása

Noha Isten őrizzen attól, hogy ezt a dolgozatot tudományos igényűnek szánjuk, az elején mégis kísérletet kell tennünk a proli valamelyes definiálására, főként azért, hogy a félreértéseket elkerüljük. A hagyományos definiálásoktól, mivel azok rendszeresen zsákutcába vezetnek (mindig vannak szabályt erősítő kivételek) eltekintünk, de azért megpróbáljuk körülírni a kor jellemző magyarországi embertípusát, a Homo hungaricus proliensist (Hhp), mert a körülírás már önmagában is sok tanulságot hordozhat.

Kezdjük azzal, hogy meghatározzuk, mi nem a proli. Semmiképp sem az öntudatos munkást jelentő proletár szó rövidítése, mert, mint látni fogjuk, a proli nem azonos a munkásemberrel, noha kétségtelenül vannak átfedések. Szegény embert sem okvetlenül jelent, hiszen vannak köztük kimondottan jómódúak is. A proli semmiképp nem paraszt, s noha Magyarországon ismert jelenség a vidéki proli is, ebben a tanulmányban elsődlegesen a Homo hungaricus proliensis fővárosi alfajáról, a budapestiensisről (Hhp[b]) lesz szó. A proli továbbá nem feltétlenül panellakó, noha a prolizás az emlékezetes panelproli kifejezéssel került be a közbeszélybe: jó részük a belkerületekben él, és éppen hogy gangos házakban.

A kép, amit felvázolunk, egyszerre lesz dagályos és hiányos, láttán bárki felkiálthat: de hiszen én ismerek ilyen embereket, ez meg ez aligha áll meg az esetükben, hiszen…! Ez bizony igaz lehet, hiszen a fejtegetés természetesen nem vonatkozhat minden prolira, hanem a faj archetípusára. Ennek pedig két alapvető jellemvonása az igénytelenség és a haszontalanság. Igénytelenség önmagát és/vagy a környezetét, családi életét, szokásait illetően, és a haszontalanság, magyarán szólva az a tulajdonság, hogy az illetőt valamilyen szinten eltartja a társadalom nem-proli része, holott ezért ő cserébe nem tett, nem tesz és nagy valószínűséggel nem is fog tenni semmit.

Noha Magyarországon a proli igazán a Kádár-rendszer hajnalán indult szaporodásnak, a történelem során mindig felbukkant, ha valahol a hatalom vagy a demokrácia nem volt elég kemény kezű. Az ókori Rómában százezrével nyüzsögtek a fővárosban a prolik, és a mindenkori kormányzat egyik központi feladatának tekintette zabáltatásukat és szórakoztatásukat, gyakran távoli provinciák módszeres kifosztása árán is. Ez a kényszer fejeződik ki a panem et circenses elvben, amely nem azt jelentette, hogy a népnek kell kenyér és cirkusz, hanem hogy a prolinak kell, csak úgy, önnön jogán, mert a proli van. A Római Birodalomban is voltak hasznos tagjai a társadalomnak, hiszen mindig kell valaki, aki a proli fenntartásához szükséges kenyeret és a cirkuszi költségeket kitermeli. Ez a nép, a nemzet, a középosztály, a munkásosztály – mikor ki. Itt érkeztünk el a proli harmadik alapvető jellemvonásához: a mindenkori államhatalom politikai okokból a kegyét keresi ennek a rétegnek. A politikai ok lehet az, hogy túl sokba kerülne a lázadás leverése (ókori Róma), vagy az, hogy ezeknek az embereknek szavazati jog van a kezükben (Hiller István: „Vannak, akiknek panelprolik; nekünk barátaink”), de ez teljesen mindegy, mert a lényeg kétezer év óta változatlan. Ha a hatalom hagyja, hogy ez a réteg felszaporodjon, akkor – jó markcista kifejezéssel élve – a mennyiség átcsap minőségbe. A proliréteg eléri a kritikus tömeget, ahonnan kezdve muszáj velük számolni, ha akarja a mindenkori politikai hatalom, ha nem, ha demokrácia van, ha nem.

A proli tehát nem kötött sem helyhez, sem korhoz; csírájában mindenütt jelen van, és ennek oka az, hogy akárki lecsúszhat prolinak, akit intellektusa, családi, baráti kötelékei, munkája stb. ebben nem akadályoz meg. Becsléseink szerint a kelet-európai emberek hetven-nyolcvan százaléka alkalmas prolinak. Ez akkor bizonyosodott be, amikor – talán a világon először – kifejezetten prolibarát hatalom született: 1956-ban, Kádár János hatalomra kerülése után.

Proli természetesen korábban is létezett Magyarországon. Márai Sándortól származik az örök proli kifejezés, az embert takarja, aki 1945-ben, az oroszok bejövetelével minden különösebb gond nélkül szedi le a nyilas zászlót és tűzi ki a vöröset, ő maga pedig átlép a hungaristák közül a kommunisták közé (de már évtizedekkel korábban sem volt ismeretlen, lásd Ficsor alakját Kosztolányi Édes Annájában). Alaptípusa volt a pesti házmester, ez a besúgó-intézmény, ami szerencsére a hatvanas évek elejére-közepére jobbára kipusztult; a portás, a teremőr, a cseléd, a segéd- és betanított munkásság bizonyos hányada, de a proliságra való hajlam szinte minden foglalkozási ágban ott volt, és a kommunizmus, majd a forradalom leverése nyomán szétrombolt társadalomban az ő szellemük szenvedte a legkisebb csorbát. A prolit senki nem akarta a huszadik század nagy viharaiban megsemmisíteni, deportálni, de még csak kifosztani sem, hiszen nem nagyon volt semmije, és ha mégis, azt vele született ügyességével védelmezte. Nem volt soha kimondottan pénzéhes, de ha pénz állt a házhoz, elfogadta; nem köteleződött el soha semmilyen politikai irányzat mellé, de ha valamelyik ígért, odaállt. Kapni mindig is szeretett.

Kádár János bizonyos értelemben proli volt, annak dacára, hogy belesodródott az úgynevezett munkásmozgalomba. Ezt a mozgalmat a gyakorlatban mindig is az értelmiség egy agyilag félresiklott rétege irányította a világnak ebben a szegletében, soha nem maguk a kétkezi dolgozók. A megesett cselédlány törvénytelen gyermeke, aki a nyomor legsötétebb bugyrait járta meg, egy tekintetben kilógott a sorból: nagyon szeretett olvasni, ami a prolikra általában nem jellemző. Valószínűleg ez volt a veszte is, ami a kommunisták közé, végül pedig főhóhéri szerepbe sodorta: az állítólagos munkás, aki alig dolgozott munkásként életében, szívfájdalom nélkül küldte a bitóra munkástársait – esztergályosokat, marósokat, lakatosokat, segédmunkásokat – a megtorlás során.

Egy dolog biztos: Kádár nagyon nem szerette a nyomort – érthető módon, miután kijutott neki belőle –, és hatalomra jutása után valósággal mániájává vált, hogy minden eszközzel segítsen a nyomorgó embereken. A „minden eszköz” kifejezés szinte szó szerint értendő: amint a rendszerét sikerült legitimálnia, a diktátor a „kisemberek” kedvencévé vált, mindent „értük” tett, a hatvanas évek végén kipróbált új gazdasági mechanizmussal még a szabad verseny bizonyos elemeit is becsempészte a rendszerbe, csak hogy az életszínvonal „nőjön” – és nőtt is –, amikor pedig az olajárrobbanás véget vetett ezeknek a kisded játékoknak, külföldi hitelekből játszotta tovább a jóságos diktátort, amíg lehetett. Pár évig lehetett is, azután 3,60-ról 3,80-ra emelték a kenyér árát, és innentől kezdve lefelé vezetett a kádárizmus útja.

A kádárizmus felemelkedése azonban a prolitársadalom felemelkedését is jelentette. Nem abban az értelemben, hogy a proli osztályt váltott volna felfelé. Nem képezte tovább magát, és gyermekei sem tanultak egyetemeken. A proli megrekedt valahol a munkásosztály alsó fertálya környékén, a statisztikákban munkásként is szerepelt, de önálló osztálylétet kezdett magának kifejleszteni. Most először létezett olyan politikai rendszer, amely nem pusztán eltűrte és nem szavazások alkalmával számított rá, hanem kimondottan neki akart kedvezni. Mikor még szociális juttatásokkal nem tudott, kedveskedett teljes foglalkoztatottsággal, munkahelyi lógás bátorításával, később a fusizás és a lopás eltűrésével, azután a családi pótlék, majd a Horthyék által már bevezetett, és most felelevenített gyes intézményével. A folyamat betetőzésének számított, hogy a hetvenes években Budapesten a harmadik gyerek születése után automatikusan szükséglakást utaltak ki, és egy éven belül végleges tanácsi vagy öröklakást kaptak a szülők. A proli gondolkodás nélkül a világra csinált három gyereket, ha ezen az „áron” lakáshoz juthatott; fikarcnyit sem érdekelte, tíz vagy húsz év múlva mi lesz velük, belőlük, ki fogja őket eltartani. Javarészt a Ratkó-gyerekek szültek ekkor, így a prolik a hetvenes években mértéktelenül elszaporodtak. Kiépültek a kimondott proligettó-lakótelepek: Újpalota, Békásmegyer rosszabbik része, a Havanna.

Ám máshonnan is kaptak utánpótlást. A valódi munkásosztályra, a tisztességesen dolgozó, GDP-t előállító, három műszakot, éjszakát, túlórát, hétvégi munkát, kommunista szombatot vállaló emberekre mostoha sors járt. Hiába dolgozott valaki jobban, nem honorálták, sőt, hamarosan dolgozni sem volt érdemes, nyalizások, pártmunkák, munkásőrségi szerepvállalások örvén lógni, előbbre jutni lehetett, s érdemesebbnek tűnt a kiskerttel, a Trabant bütykölésével, az előszoba lambériázásával vagy valami más ehhez hasonló, jellegzetesen szockó szabadidős tevékenységgel foglalkozni. Az igazi, dolgos munkások egyre kevesebben lettek, a kora hajnali buszok, villamosok egyre üresebben gördültek, mert a proli nem szívesen kel fél ötkor. Kihalóban volt a melós – azaz a munkásosztály erodálódott. A világ fejlődése a magyar gyárakat néhány kivétellel elkerülte, a dolgozók továbbra is olajfoltos munkaruhában, bűzös bakancsban, kék svájcisapkában toporogtak, nem egyszer a napot lopva, az új technológiákkal nem ismerkedtek meg, kulturálisan, szellemileg lemaradtak – hiába árultak a brigádban olcsó színházjegyeket –, s míg a nyolcvanas évekre Nyugaton tiszta kezeslábas, nem egyszer fehér köpeny váltotta fel a mocskos ancúgokat, Kelet-Európában a kommunizmus összeomlása felé közelegve a gyárkapukon belül megállt az idő: rongyos, italozó, mezítlábas cigarettát pöfékelő rabszolga-had csoszogott ötven éves szerszámgépek körül, akár statiszták egy Orwell-filmben, veszteséget termelve, szép lassan – prolivá süllyedve. A proli szó lassan már nem számított annyira pejoratívnak, mint a munkás. A proli félig-meddig vállaltan volt ingyenélő, a munkás viszont, ha vállalta, ha nem, baleknek minősült. A munkásosztály nemzedékeken átívelő elprolisodását semmi nem mutatja be jobban, mint a Rozsdatemető című remekmű; akinek még nem volt szerencséje, érdemes ellátogatni érte a könyvtárba.

A nyolcvanas évek második fele, a létezett szocializmus döglődése egyeseknek sikert hozott; a zavarosban halászó vállalkozók, ha kellően gátlástalanok lettek, az agyonszabályozottnak nem mondható világban könnyen boldogulhattak. Nem volt még APEH-Gestapo, mindent el lehetett „intézni”. A kisvállalkozását beindító, átlagnál eszesebb proli rövid idő alatt viszonylag kevés pénzzel viszonylag sokat kereshetett. A proligettó-lakótelepeken megjelentek az első kábel- és műholdas tévék, a Sky, a régi RTL, a Super Channel és a többi, és rajtuk a reklámok. A prolicsalád apraja-nagyja ott ült, egyre többen már színes tévé előtt, és nézte a számára érthetetlen nyelvű adásokat; a legjobban a reklámokat szerették, mert az nemcsak azt mutatta meg, neki hogy kellene élnie – már ahogy ő azt elképzelte –, hanem azt is, hogyan élnek mások. A proli mindig is szeretett zabálni. Ősatyja, az Ősproli állítólag hokedlin ülve szerette enni a konyhában a túrós csuszát, és az volt a kedvenc mondása, hogy „ha krumplileves, hát legyen krumplileves”. Pék Mária, a Rozsdatemető prolimadonnája jeles ünnepeken pontyot rántott. A lakótelepi Hhp[b], ha tehette, rövidkarajt zabált, de most már a Toblerone-ra is megfájdult a foga, márpedig azt csak akkor kapott, ha kiment Bécsújhelyre a Gorenjéért.

A Hhp[b] a nyolcvanas évekre már nem érte be azzal, ha zsírban tocsogó disznósülttel vagy pörkölttel jóllakott, és rányomta a Kőbányait. A Hhp[b] fogyasztani akart.

A rendszerváltás idején valami félelmetes társadalmi összetétel köszöntött az országra, amely a huszadik században már mindent elveszített, amit lehetett. Értékes emberekről beszélünk. A náci megszállás a zsidóságot semmisítette meg, amelynek megmaradott, értékesebb elemei külföldre távoztak, a hitványabbja meg elvegetált-elasszimilálódgatott a kommunizmusban. A bolsevista rémuralom az amúgy is harmatgyenge polgárságot semmisítette meg, amely pedig minden társadalomnak a gerince. A kádárizmus suttyomban és igazándiból akaratlanul elsorvasztotta a klasszikus munkásosztályt, amelynek maradékait a rendszerváltás egyetlen mozdulattal söpörte ki az örökre bezáruló gyárkapukon túlra. A Hhp[b] győzelme ezzel teljessé vált. A munka becsülete teljességgel megsemmisült. Dolgozni senki nem akart, esetleg kereskedni, de mindenekfelett fogyasztani. Azt viszont minél többet. Elvégre azért volt rendszerváltás.

A proli-észjárás szerint semmiképp nem azért zajlott a rendszerváltás, hogy most megszűnjék az osztogatósdi, amely – a rendszerváltással szemben – egyenértékű volt a fogyasztással. Kádár halálával maga a Főosztogató távozott. Akik megdöbbentek, miért kígyózott akkora sor egy tömeggyilkos ravatalánál, gondoljanak bele: az ott megjelentektől az elhunyt semmit nem vett el, viszont nagyon is sokat adott nekik, akkor is, amikor tulajdonképp nem volt miből. Ott voltak az arany hetvenes évek. Világszerte válság, biciklin járt a holland királynő. Vajon nálunk nem emelkedtek-e évről évre szerényen a fizuk? De. Nem lehetett egyre többet lógni a munkahelyeken? Lehetett. Nem akkor utaztunk a legtöbbet Olaszba, Spanyolba meg Görögbe, egyedüliként a keleti blokkból (kivéve a lengyeleket, de azok egy fillért se kaptak)? De bizony, jól be is vásároltunk, ha elég konzervet vittünk, baszki. Nem akkor volt új autó? Nem akkor vettük a nyaralót? A gyerekek nem akkor kapták a háromszobás új lakást? De bizony, akkor. Na és elvittek valakit egy politikai viccért? Ugye, hogy nem. Kifigurázhatták a humoristák a szilveszteri műsorban a párt első titkárát? Ki bizony. Volt szabadság? Amennyi kellett, épp annyi volt. Kaja? Volt. Pia? Volt. Na, ugye.

Pénz minderre volt?

Ez az a kérdés, amit a proli soha fel nem tesz, és ha feltevésére rákényszerül, akkor sem hajlandó őszintén megválaszolni. A megélhetés kérdésében a prolierkölcs nem működik. Nincs ilyen vetülete. Az ő igényeinek kielégítésének szükségessége megkérdőjelezhetetlen abszolútumként jelenik meg, tehát fel sem vetődhet olyasmi, hogy „miből”. Neki vannak bizonyos szükségletei, amelyek maguktól, automatikusan ki kell elégüljenek, akárcsak egy háziállaté, és voltaképp nem is illik firtatni, mi legyen erre a fedezet, mert aki ilyesmit firtat, az tapintatlan. A proli sok mindenben alkuképes. Hajlandó bárkire szavazni. Hajlandó bemenni a munkahelyére; hajlandó a legvégső esetben, a maga szintjén akár dolgozni is. De azon gondolkozni, miből éljen meg? Ebben nincs alku. Neki „adjanak”. Az „adni” szó az egyik leggyakoribb a proli szótárában. Filológiailag érdekes, hogy nem azt mondják, mit „kaptak”, ők, a prolik, hanem hogy mit „adtak” vagy „nem adtak”. Kik? Hát „ők”. Valami megfoghatatlan, ott fenn. Mondjuk, az állam. Ja, hogy az államnak nincs pénze? Erre egyszerű a válasz. Vegyék el attól, akinek van. És adjanak. A szóhasználatból érdekes módon kiérződik némi szégyen. Nem, nem mi kapunk. Ők adnak. Azért vannak. Ez a világ rendje.

A tehetetlenkedő, nem egyszer ostoba kövületként viselkedő Antall-kormány nem elsősorban ideologizálásával és szarakodásával buktatta meg önmagát, hanem épp egy pozitívummal, azzal, hogy szűkítette a prolik életterét. A nagy ellátórendszerekhez azonban nem mert nyúlni, hiszen annak elsődleges haszonélvezője az addigra már többségbe kerülő Hhp[b], valamint az egyre komolyabb problémává váló cigányság volt. A hatvanas években elszaporodó réteg a rendszerváltásra kitermelte az első nyugdíjas-tömeget, amelyet a legsúlyosabban érintettek a változások, nem egyszer a nyomorszintre lökve vissza százezreket, akik egész életükben semmi hasznot nem hajtottak, most azonban – áldozatként – azt állították, hogy az egész életüket végigdolgozták. Az elszegényedést fokozta, hogy az Antall-érában egész egyszerűen nem lehetett hitelhez jutni. Kiépült a bankrendszer, léteztek bankfiókok, rejtély, mivel foglalkoztak, egy azonban biztos: hitelt, azt nem adtak, még annyit sem, mint az „átkosban”, ahol két ember minden további nélkül meg tudta például csinálni, hogy egymásnak kezeskedve felvették a személyi hitelt, ha minden kötél szakadt. A Hhp[b] milliói hónapok alatt belátták, hogy a rendszerváltás rájuk nézve súlyos hiba volt. Hatalmas pénzhiány állt elő. Miután a proli mögöttes okok keresésére, mélyebb gondolkodásra alapvetően képtelen, ez nem is funkciója, önnön létének jogosultságát firtatni pedig könnyen belátható okok miatt aligha hajlandó, a millióssá duzzadt réteg leszarta, hogy van miből osztogatni, vagy nincs, és azt is, hogy kinek a pénzéből fognak osztogatni. Az osztogatásnak nem lehetett vége. Amint alkalmuk adódott, a prolik megbuktatták az MDF-et, és természetes reflexszel nyúltak vissza annak a rendszernek a képviselőihez, amely annak idején őket kitermelte és dajkálta: a szocialistákhoz.

Nem állítjuk, hogy a szocialisták már akkor arra utaztak, ami később az egész politikájukat fémjelezte, egy dolog azonban biztos. A gazdaság valamelyes gatyába rázásának és a százmilliárdos privatizációknak köszönhetően némileg egyensúlyba hozták az országot, de azután körülnéztek, hogy megállapítsák, melyik az a társadalmi bázis, amelynek segítségével a lehető leghosszabb ideig hatalomban tudnak maradni, és a választásuk a prolikra esett. Jól emlékeztek rá, hogy ezzel a réteggel lehet üzletet kötni. Régen az alku így szólt: ne politizálj, cserébe munka nélkül egy kicsit könnyebben élhetsz. Most a jelszó első fele így módosult: szavazz rám.

Az osztogatósdi leállításával, a nagy ellátórendszerek átalakításával, a pénznyelőgépek felszámolásával – azaz tulajdonképpen a szocializmus teljes kivégzésével – már Hornék megmenthették volna az országot. Az államnak négy dolga lehet: az őt létrehozó állampolgárok életének, egészségének, vagyonának és szabadságának védelme. Ami ezen felül vagyon, az ördögtől vagyon. Kelet-Európában azonban, ahol a demokratikus hagyományok ismeretlenek, soha nem alakulhatott ki az államalkotó citoyen; nem a polgárok hozták létre és tartották fenn az államot, hanem beteges, fordított folyamat játszódott le, az állam tartotta fenn – vagy épp szüntette meg – a saját polgárait, ahogy úri kedve tartotta. Sokáig minden gondolkodó helytelennek vélte ezt; ma már elgondolkodtató, van-e értelme rövidre engedni a pórázt ott, ahol ennek nyomán nem citoyen termelődik, hanem proli.

Az első szocialista-szabaddemokrata kormány mindenképp úgy vélte, van értelme, sőt, a cigánysággal együtt ez az a társadalmi réteg, amelyet egyenesen szaporítani kell. A szociális ellátórendszerek a sokgyermekesekre, a dolgozni nem tudókra vagy nem akarókra tekintettel formálódtak, a GDP-t közvetlenül vagy közvetetten termelőket erkölcsi bűnösnek tekintették és megbüntették, és akadt neves szociológus, aki ki bírta mondani, hogy egy családnak mindenképp joga van havi százezer forintos jövedelemre, hogy meg tudjon élni, akkor is, ha nem dolgozik, és soha nem is fog dolgozni. Ennek a szemléletnek a nyomán elsődlegesen a romaprobléma éleződött ki: a tömeges vagyon elleni bűncselekmények, később pedig a kimondottan rasszista jelleggel elkövetett, értelmetlen vérengzések elkövetői egytől-egyig cigányok voltak, mindenki velük kezdett foglalkozni, és gyakorlatilag még a szakma – a szociológusok, társadalomtudósok – számára is láthatatlan és érinthetetlen maradt egy sokmilliós réteg, amely nem bűnözött látványosan, nem viselkedett és élt különösebben botrányosan, ám szinte észrevétlenül az ország legnagyobb társadalmi erejévé vált. Többé nem lehetett megkerülni.

A közbeszély előszeretettel szólt egy időben a „Horn-nyugdíjasokról” vagy „MSZP-nyugdíjasokról”, ám az igazság az, hogy a szocialisták – egy időben megrendíthetetlennek vélt – szavazóbázisa lényegileg nem nyugdíjas volt, hanem olyan proli, aki időközben nyugdíjkorba lépett. Szemlélete ezzel egyáltalán nem változott meg, sőt. Köztudott, hogy az idős embereknél a fiatalkori negatív tulajdonságok fokozottan jelentkeznek. Aki húszévesen proli volt, az nyugdíjasnak ultraproli lett. Kialakult a szocialista tüntetéseken egy időben közszereplést is vállaló militáns, fogatlan, bottal hadonászó, kőbuta réteg, amelyet valóban nem lehetett hitében megrendíteni; ez a réteg tartotta sokra Medgyessyt és istenítette Gyurcsányt. A milliós prolitábor azonban egyáltalán nem kötelezte el magát politikailag vagy pláne ideológiailag a szocialista párt mellett.

Sem pedig ellene. A Fidesz más hiten volt, sokáig hatalmas hibákat követett el, és minden követ megmozgatott, hogy ezt a masszát – legalább a választás napján – valahogy a maga oldalára lapátolja. Sehogy sem értették, milyen réteghez kell szólniuk. Egy valamiben voltak biztosak – helyesen –, abban, hogy a prolik nem liberálisok, ezért az első szocialista-szabaddemokrata kormányzás alatt faképnél hagyták a liberalizmust úgy, ahogy volt, és ósdi konzervativizmussal, bethlenizmussal kísérleteztek, időnként folyamatosan riszálva a szélsőjobb felé. Ebben is tévedtek, mert a proli nem volt konzervatív magyar úr és nem volt hungarista sem (minden híresztelés dacára a nyilasok nem „kispolgárok”, nem „lumpenek” és nem „deklasszált rétegek” voltak, hanem bizony a klasszikus munkások, Csepelen meg Angyalföldön, akár tetszik, feleim, akár nem). A proli a hungarizmussal több okból szívesen kokettált. Ezeket az okokat azonban sokan félreértették, és a Fidesz sem volt okosabb. Azt a prolit, aki a negyvenes években Szálasi mögé sorakozott, nem Szálasi elmebajos ideológiája érdekelte; fikarcnyit sem izgatta az országgyarapítás vagy a végső győzelem. Nekik a hungarizmus ígért. A nyilas tagtoborzáson konkrét ígéretek hangzottak el és kerültek jegyzőkönyvbe: ha mi leszünk hatalmon, te kapod a zsidó fűszerüzletét, te kapod azt a házmesterséget, te amazt a zöldségesstandot. Nem cifrázták, megmondták: ha ránk szavazol, mi adni fogunk neked. Konkrétan ezt, és ezt, meg ezt. A proli erre azt mondta: rendben van, akkor én kapom. Ha a kommunisták ígérték volna ugyanezt, melléjük állt volna, de kommunisták akkor nem léteztek. Az 1944-ben kibombázott és az Auschwitzba deportált zsidó lakásába betelepített proli szemrebbenés nélkül elzavarta a lakás visszatántorgó tulajdonosát, és a fennálló – kényszerűségből bizonyos fokig már akkor prolibarát – hatalom nem volt hajlandó ezen az állapoton változtatni. Ezzel kimondta, hogy a proli jogosan birtokolja azt, ami nem az övé. Itt keresendő Csurka nagy tévedése. A MIÉP-vezér a maga szintjén intellektuel volt, s noha alapvetően a zsidó összeesküvés lázálmára építette ideológiáját, a tudatlan, iskolázatlan proli számára semmit nem mondtak az általa meghivatkozott tények, fogalmak, de még a csúsztatások, félinformációk és hazugságok sem.  (Ráadásul Csurka semmit nem ígért, sőt „szerényebb” életmódot, „fenntartható fejlődést” emlegetett, ami prolifülekben legalábbis gyanúsan hangzott.) Ez volt az oka annak, hogy a MIÉP körül javarészt nyugdíjasok tömörültek. Ez a réteg még nem volt diszlexiás, és még ha csak nyolc általánost végzett is, ezelőtt negyven-hatvan évvel abban a nyolc esztendőben többet vertek a fejébe, mint ma a lebutított oktatás akár a diplomáig képes. Csurka sűrűn ostorozta is az általános elhülyülést, és ezzel is alaposan mellélőtt, mert a proli nem szereti, ha lehülyézik. Utána Vona Gábor már csak egyszer akarta bezáratni a kereskedelmi tévéket, de az ötletet követő ellenséges hallgatás után ő is sürgősen letett arról, hogy a prolit legfőbb szellemi tápláléka elrekkentésével fenyegesse. Nem gondolhatta igazán komolyan, hiszen maga is a proliosztály jellegzetes szülötte, annak minden jellemvonásával együtt.

Érdekes jelenség volt Magyarországon a taxisblokád. Ez volt az Antall-kormánynak az az időszaka, amikor először érezték, milyen nehéz lehet a kormányzás. A proliknak nem tetszett, hogy „felemelték” a benzinárakat, mégpedig minden kompenzáció nélkül. Ezeket az árakat persze senki nem „emelte”, mentek azok maguktól. Érdekes az is, hogy az ország – akkor látszott, milyen szinten el van prolisodva – egyáltalán nem a Kupa Mihály és bandája által kiötlött fosztogató adórendszer ellen ment az utcára. Az senkit nem zavart. Úgyis a gazdagok fizetnek, ha meg nem, valahogy majd úgyis kijátsszuk (és az Orbán-éráig valóban ki is lehetett játszani). De ha valamit felemeltek, és az ellen nem lehetett mit tenni, az a rendszer halálát is jelentette. A taxisblokád örök szégyene marad a magát liberálisnak valló pártnak, nem is annyira azért, mert melléállt, sokkal inkább azért, mert akkor megbuktathatta volna az operertthorthysta Antall-kormányt, de ezt elmulasztotta. Pedig ezt kellett volna tenni, utána pedig vigyázzba állítani az összes prolit. A mór megtette kötelességét – a mór kussoljon. Ehelyett még nagyobbra nyithatta a száját. De nem, amikor kellett volna. Érdekes, hogy a sanyargató adórendszer ellen húsz év alatt szinte egy pisszenés nem hallatszott. Nem csoda, mert az ország háromnegyede a haszonélvezője volt. Ennek egy feltétele volt: nem szabad hasznot hajtani.

A Fideszt teljes mértékben megtévesztette az 1998. évi, a kisgazda-paktumnak köszönhető kormányra kerülés (a legtöbb szavazatot ugyanis nem ők kapták, hanem a szocialisták): azt képzelték, mellettük áll az ország, és még nagyobb tévedésben voltak, amikor azt hitték, a kamu ígérgetés hatalomra kerülés után kamu osztogatás formájában folytatható. Jól emlékszünk rá: a Fidesz 1998 és 2002 között semmit nem osztogatott, aminek a proli számára kézzelfogható haszna lett volna. Beszélt mindenféle családi adókedvezményről, meg lakásvásárláskor érvényesíthető dolgokról, de hát a proli alapvetően nem arról híres, hogy sokat adózik, új lakást se igen szokott harmincmillióért venni, 2000 körül a sok gyermek vállalásáról is leszokott, így az intézkedések nem igazán hatották meg. A milleneum körüli hatalmas csinnadratta bizonyos külsőségei tetszettek neki, de teljes hatásukat nem fejthették ki, mert a szocialista média jó érzékkel folyamatosan csepegtette a mérget a prolifülekbe: százmilliókért úsztat koronát a cigány, holott az a pénz családi pótlék formájában a tiéd is lehetne. Az országzászló-osztogatás inkább vidéken hatott, de még ott sem versenyezhetett a kereskedelmi tévékkel, főként a prolik által szinte kizárólagossággal favorizált RTL Klubbal. Az országzászló nem vonultat fel hatszázezer színt, nem pofázik megállás nélkül, nem jópofizik, nem verekednek benne lumpenek és cigányok, és még számos hátránya van; tulajdonképpen egyszer átveszi az ember, aztán csak ott lóg, és nem csinál semmit. Ezzel szemben az RTL Klubon, amelyet folyamatosan üldözött a TV2, és amit számos más szarcsatorna is majmolni kezdett, mindenféle érdekességet láthatott a proli, az RTL pedig folyamatosan izgatta Viktor ellen. A Hhp[b] már sajnálta, ha nem ment szavazni 1998-ban. Megfogadta, hogy 2002-ben elmegy, és megfingatja ezt a tolvaj Orsóst, aki már amúgy is túlságosan sokat lopott. Ami önmagában nem volna baj, hiszen loptak a szocik is épp eleget, csakhogy ők mégiscsak egy kicsit szerényebben csinálták, szégyellték is magukat érte, és ami a legfőbb: ők adtak is. Orbánék meg nem adtak semmit. Kivéve a tűzijátékot. Azt szereti a proli, de hát tűzijáték nincs mindennap.

Medgyessy káprázatos és gátlástalan ígérethalmazzal könnyedén maga mellé állította ezt a réteget, ami önmagában nem lett volna baj, csakhogy – az országot fenntartók balszerencséjére – még gátlástalanabbul be is tartotta ezeket az ígéreteket, szétosztogatva legelőször is néhány millió embernek 19 ezer forintos egyszeri nyugdíjkompenzációt. 2002 nyarán tobzódtak a prolik, voltak tipikus proliszakmák, például az egészségügy, ahol ötven százalékos béremelést hajtottak végre – persze nem az orvosok esetében – a semmiből, az üres államkasszából. Ha még maradt volna a magyar gazdaságnak bármilyen pénzügyi tartása, az 2002 őszére gyakorlatilag összeomlott, de erről senki nem beszélt, és pusztába kiáltották szavukat azok a közgazdászok is, akik magányosan, pártháttér nélkül figyelmeztettek a bajra. Azok a bankok, amelyek Antall idején nem voltak hajlandók hitelnyújtásra, most a fogyasztó után dobták a sok esetben csalóka, „egymillió forint havi húszezer forintért” típusú kölcsönüket, nagyobb induló összeget tartalmazó „hitelkártyáikat” (amelyek valójában bankkártyák voltak; a valódi hitelkártyák Magyarországon lényegében ismeretlenek maradtak), valósággal rátukmálták az amúgy is túltömött prolira a pénzüket, a legtöbb esetben komolyabb fedezet nélkül, és ezek a kölcsönök szabadon felhasználhatók voltak (ez esetben pedig biztos volt, hogy a proli oktondi módon fel is éli azokat). Az a proli, aki normál banktól nem kaphatott hitelt, akár 150-200 ezer forinthoz juthatott gyorskölcsönzéssel foglalkozó, papíron 36 %-ot kérő cégektől, akinek az összes költség figyelembe vételével a dupláját kellett (volna) visszafizetni. Az osztogatás, a kölcsöncunami, illetve a meg nem érdemelt életszínvonal mesterséges fenntartása mellett döntő szocialista kormány a 2006-os akadályokat is vette az urnáknál, a következő években azonban a költségvetési hiány nagyra duzzadása, valamint a bekövetkező világ-hitelválság véget vetett a dínomdánomnak, noha a nagypolitika még ez után sem kimondottan azzal volt elfoglalva, hogy a GDP-t termelők terhein enyhítsen – erre csak a 2011. januári adócsökkentéssel került sor, amelyet érthető módon őrjöngve csaholt meg a prolibarát média, mondván, az „a gazdagoknak” kedvez (többek közt a csökkentés ellen rikácsoló újságíróknak, közgazdászoknak és egyéb széplelkeknek).

A Fidesz elsöprő, 2010. évi választási győzelmei mutatták meg, milyen laza homokra építkeztek a szocialisták, amikor uralmukat úgymond „a nyugdíjasokkal” kívánták bebetonozni. Talán maguk is elhitték a hantát, amit szavazóiknak hintettek a „tisztességben megőszült”, „egész életüket végigdolgozott” emberekről, és talán bíztak abban, hogy ezek az emberek valóban szocialista érzelműek. Azt nyilvánvalóan tudniuk kellett, hogy az értékeket előállító kisebbség torkán nem lehet a végtelenségig lenyomni, miért is kell nekik eltartaniuk a társadalom improduktív háromnegyedét – ráadásul messze a szükséges mértéken túl! –, de ezzel nem igazán törődtek, mert úgy vélték, és helyesen, hogy erre nincs válasz, legfeljebb a „társadalmi szolidaritás” és a „közmegegyezés” hazugságaival operáltak néha. Azt viszont valószínűleg nem hitték, hogy a szocialista érzelmű tömegek milliós számban egyszerűen átállnak a nem egyszer hisztérikusan gyűlölt Fidesz oldalára, sőt, a szélsőjobbra sodródnak. Pedig ez történt. A proli oda megy, ahol „adnak” neki, és a szocialistáktól már semmit nem remélhetett: ez volt az az oldal, ahonnét mindent megkapott.

A Fidesz voltaképp hálátlannak bizonyult a Hhp[b]-vel szemben, amikor egy lépést tett a világ legaljasabb adórendszerének lebontása felé, és felére csökkentette az SZJA-t, amely a 200 ezer forintos és annál magasabb havi jövedelmek esetén jelentett számottevő könnyítést – helyesebben mondva azt, hogy a megrabolt GDP-termelő ezentúl többet költhet a saját fizetéséből önmagára (de legalábbis feltornyosult adósságai visszafizetésére). Könnyen lehet, hogy ez a Fidesz buktáját jelenti 2014-ben, hiszen a proli irigy, bosszúálló és soha nem felejt, feltéve, ha a média gondoskodik róla, hogy ne tegye – az pedig gondoskodni fog. A Fidesz prolikkal szemben elkövetett árulása különösen az abszurd népszavazások tükrében szembeszökő. A Gyurcsány ellen folytatott hadjárat idején a Fidesznél tombolt a kádárizmus, így akadályozták többek között meg a több-biztosítós rendszer létrehozatalát, és érdekes módon sikerült is mozgósítani erre a prolik egy részét. Ez a legaljasabb taktikával történt: a prolival megérttették, hogy lesz, akinek jobb egészségügyi ellátás fog jutni, neki viszont nem. Azt már nem tették hozzá, hogy az, akinek jobb ellátás jut, többet is fog fizetni ezért – itt pusztán az irigységre építettek. A proli elképzelte, amint a „gazdag” majd nem vár heteket egy beutalóra, nem ücsörög órákig lerohadt várótermekben, ő viszont igen. Az okosabbja azt is felfogta, hogy a több-biztosítós rendszertől neki akár még rosszabb is lehet. Szíve mélyén ugyanis sejti-érzi, hogy azt nem ő finanszírozza. Valaki viszont igen. És ha ez a valaki kiszáll, és máshová viszi a pénzét, azt a részt nem őrá, a prolira fogják költeni. Ott voltak előtte az elrettentő példák, hiszen ilyen folyamatok lezajlottak már más nagy rendszerekben is, a leglátványosabban a tömegközlekedésben. A kilencvenes évek közepe óta mindenki, akinek telik rá, saját autóba ült, mert ma kocsin kényelmesebben, olcsóbban és gyorsabban le lehet menni a Balatonra, mint tömegközlekedéssel; a BKV-nak, Volánnak, MÁV-nak maradt a koldus, a nyomorék és az, aki valamilyen okból nem rendelkezik jogosítvánnyal. Magára valamit adó ember nem utazik tömegközlekedéssel. Ám ezen perselymalacnak használt rendszerekből a politikusok és a haverjaik továbbra is ugyanannyit, a végórákban pedig még annál is többet loptak, mint korábban, így a tömegközlekedés végveszélybe került. Az autóhoz hozzá nem férő, vagy azt a magas benzinárak miatt rendszeresen használni nem tudó proli a bőrén érezte, mit jelent, ha a korábbi tíz perc helyett negyed- és félórákat kell a megállókban rohadnia, harminc éves, korhadó padlójú gázkamra-buszokkal utaznia, és azt is látta, hogy a metrón már nem lehet lógni, mert jegy nélkül nem eresztik le az embert. A viteldíj viszont kurvára megdrágult: az „utolsó békeévnek” számító 1976-hoz képest (akkor volt utoljára 3,60 a kenyér) a bérlet 50 forintról 10 ezer forintra (a kétszázszorosára), a vonaljegy egy forintról 300-ra, vagyis a háromszázszorosára ugrott, miközben az 1976 évi 2500 forintos prolifizetés legfeljebb a negyven-ötvenszeresére emelkedett. Elképzelte, mi lesz akkor, ha az elit az egészségügyi ellátásból is kiszáll, ő pedig magára marad. Joggal tételezte fel, hogy az SZTK, a maradék rétegekkel, akik nem tudnak hová átpártolni, a BKV sorsára jut, mert a politikusok épp úgy nem fognak tudni leállni az SZTK kifosztásával, ahogy nem álltak le a BKV esetében sem, sőt, ahogy ürült a kassza, annál nagyobb ütemben folytatták. Egy dolog szétrohadt Ikaruson utazni annyiért, mint Londonban, de teljesen más lapra tartozik, ha az embert észak-koreai szintű egészségügy várja. Ezt nem volt szabad megengedni. Nem véletlen, hogy a Fidesz a népszavazáson sikert aratott. A proli nem hagyta az egészségügyből távozni azokat, akiknek a pénzén őt is gyógykezelik.

A Fidesz azonban nem feltétlenül tanul a korábbi buktákból, és máris újakat készít elő. Emlékezetes marad mindörökre a kettős állampolgárságról szóló referendum óriási fiaskója, amelyet egy agyament alkoholista által vezetett fantomszervezet erőszakolt ki, és ami mellé a Fidesz ostoba mód odaállt. Holott itt nem csak utólag lehetett okos lenni. A pártnak biztosnak kellett volna lennie abban, hogy a magyar proli nem fog ellenszolgáltatás nélkül osztozkodni senkivel valamin, ami neki van, a másiknak meg nincs (azt senki nem hihette 2005-ben, hogy a szomszéd országokban végrehajtják, amit itt nem, és románnak, szlováknak rövidesen jobb lesz lenni, mint magyarnak). Az MSZP-nek könnyű dolga volt. Azon nyomban tudta, hogy nem érdemes az igazsággal érvelnie – az egész kettős állampolgárság jogi abszurdum, marhaság, nem lehet konkrétan meg nem határozott személyeket semmiféle jogosítvánnyal felruházni, amennyiben ők maguk egyenként, névvel és címmel nem kérik –, sokkal célravezetőbb, ha huszonhárommillió román munkavállalóval riogat. Vigyázz, proli. Lesz valamid, ami eddig nem volt: versenytársad. Jön a serény erdélyi, kárpátaljai, elveszi előled a munkának nevezett látszattevékenységet, elveszi a nyugdíjadat, táppénzcsalóként kétszer annyit kell majd a dokinál sorban ülnöd, nem fogsz tudni sunnyogni. Szavazz nemmel, de a legjobb, ha el se mész. Az eredmény a Fidesz pofán verése lett. Ma a Fidesz megint azon ügyködik, hogy pofán verjék: Semjén mester tízéves nótát fújva mindenáron korlátozni szeretné a vasárnapi nyitva tartást. Tudni kell, hogy Magyarországon ez a kevés jó dolgok közé tartozik: ha valaki vasárnap hajnali egykor akar tévét venni, valahol biztos megteheti. A vasárnapi nyitva tartás mindenkinek jó: a fogyasztónak, a kereskedelemnek és az abban dolgozóknak, akik vagy több pénzt kapnak, vagy hétköznap otthon maradhatnak, amikor a többi lúzer javában pörgeti a mókuskereket. A vasárnapi nyitva tartás elsősorban a prolinak szól hiszen ő az, aki ilyenkor ráér, Tömjén Zsolti mégis meg akarja szüntetni. Mi szóltunk: ha tovább erőltetik, ez a téma épp úgy oka lesz a 2014-es választási vereségnek, ahogyan Mikola doktor szinglihordázása volt a 2006-osnak (a prolinők nagy hányada elvált, és proliagy nem tesz különbséget az elvált nő meg az egyedülállóságát tudatosan felvállaló, tipikusan amerikai jelenség, a szingli között, ami Magyarországon legfeljebb lebutított, irodai picsa formában lelhető fel – a valódi szingli ugyanis pont arról híres, hogy el tudja tartani magát, mégpedig önálló háztartásban, szociális segélyek nélkül, a proli pedig erre még családban sem képes).

A proli ezredforduló utáni időszakra kialakult figurája a már említetteken felül számos más jellemző vonást is magában foglal. Említettük, hogy nem minden proli panellakó, és vice versa. Most megállapíthatjuk, hogy a Hhp alapvetően társasházi jelenség – ma már csak nagyon ritka esetben fordul elő kertes házban, főleg Budapesten, ahol a kertes házak inkább Budára jellemzőek, míg a proli leginkább pesti (noha Pesterzsébeten és egyebütt, igaz, egyre erősebben elcigányosodó területeken, de még fellelhetők az egykori proli kertesház-negyedek). A „panelproli” kifejezés valószínűleg azért született, mert a proli valóban tetemes számban lakja az Óbuda és Gazdagrét kivételével az ő elszaporodása miatt felhúzott falansztereket, de ő van többségben az egyes belkerületek gangos házaiban is – a valaha polgárinak mondott hetedik kerületnek ma már nem csak a külső részét, az úgynevezett Csikágót, de a középső Erzsébetvárost is ők lakják, és a hatodikban is csak a diplomatanegyedben nincsenek jelen (az ötödik kerületben nem léteznek, mivel az ottani ingatlanárak számukra megfizethetetlenek); az előretört tizenharmadik kerületből nagy részt eltűntek a cigánysággal egyetemben, amellyel sok helyütt egymás mellett – de nem együtt – élnek, a nyolcadik kerület java minden rehabilitációs erőfeszítés dacára az övék még. Nem zavarja sem a klasszikus gangos ház gangjellege, sem a panel visszásságai, sőt, a legtöbb proli, ha megkérdik, kimondottan elégedett a lakásviszonyaival, a szomszédaival. A lakáshitelek megdrágulása nem érintette a proliréteget különösebben érzékenyen, hiszen nem volt soha jellemző rá, hogy drágább, hetven-nyolcvanezer forint feletti euró- vagy frankhitelt kapott volna, így nagyobb bajba nem is kerülhetett, hiszen vagy kishitele volt, ami legfeljebb tíz-húszezer forinttal drágult, vagy lakást bérelt, a lakbérek pedig stagnáltak a válság alatt. Az így keletkezett többletkiadást bármely prolicsalád gond nélkül kigazdálkodhatta a dohányzás abbahagyásával, a kábeltévé-előfizetés lemondásával és még egy-két „létfontosságú” kiadás elhagyásával. Magyarországon azonban nem csökkent sem a kábeltévé-előfizetések száma, sem a dohányzás mértéke.

A proli lakásviszonyai jobbára sivárak, nem csak pénzügyi okokból, de ízlésvilága sivársága miatt is. A lakás leginkább 60 négyzetméter alatti, és gyakran él két vagy több generáció együtt, amitől otthonuk lelakott. A proli az új lakást is villámgyorsan lelakja – az első lakótelepi lakások átadása után fél Pest arról beszélt, hogy az új lakástulajdonosok és bérlők, nem cigányok, beletapossák a csikket a padlószőnyegbe, a linóleumba, vagy azt a lambérián oltják el. Gyakori, hogy a lakás társasház földszintjén helyezkedik el, vagy emeleti ugyan, de nincs lift, illetve – nem paneleknél – a kilátás udvari. Középpontjában a szinte minden alkalommal hitelre vásárolt, nagyképernyős lapos tévé üzemel éjjel-nappal, s noha a proli kábel-előfizető, az esetek többségében az RTL Klubot nézi, innét csak szükség esetén – például ha máshol közvetítik a labdarúgó világbajnoki mérkőzéseket – kapcsol el. Élőhelyén jellemzően tart állatot, a legtöbbnyire kutyát – amelyet következetesen a járdára szarat –, ehhez akkor is ragaszkodik, ha nehéz körülmények közé kerül, és az állat vállalhatatlan pluszkiadást jelent. A lakás bűzös, mert a prolicsaládnak gyakran több tagja is dohányzik: a GDP-t termelő rétegek adójából olykor három gyerek után fizetett családi pótlék gyakran teljes egészében erre megy el. A cigarettaköltségek alkalomadtán elérik a havi harminc-negyvenezer forintot is, mert a proli ma már nem prolicigarettát szív, hanem kimondottan drága márkákat, olyan cigarettákat, amelyek valaha státusszimbólumnak számítottak, de a világ elprolisodása folytán közönségessé váltak, és ezért magára adó, előkelő ember ma már hozzájuk sem nyúl. Az olyan klasszikus prolimárkák, mint Munkás, Kossuth, Symphonia nem is léteznek, behoztak viszont jó néhány új nevű, alapvetően silány, de fantáziadúsan csomagolt, a jó minőségű szívnivalónál olcsóbb bagót, amit jól el lehet adni a csóróbb proliknak. A dohányzók általában nincsenek tekintettel kiskorúakra, sőt, a csecsemőkre vagy a terhes nőkre sem, és a nemdohányzók körében nem divat a panaszkodás. A bútorzat jobbára ízléstelen, a lakásban sok a giccs, a mellékhelyiségek általában gusztustalan állapotban vannak. Kivételt jelent annak a prolinak az élőhelye, aki hobbiból szeret barkácsolni, és otthonát folyamatosan csinosítgatja.

Ami a gépkocsi-tartást illeti, ez nehézségekbe ütközik, mert a legtöbb bank vagy lízingcég a prolifizetésekre rendes esetben nem folyósít akkora kölcsönt, hogy azon autót lehetne venni, de a válság előtt dühöngő hitelcunami ezt a réteget is magával sodorta, és nagyon sokan vettek a Medgyessy- és Gyurcsány-érában Suzuki Swifteket, Igniseket és egyéb kiskaliberű négykerekűeket, amikor e modellek havi törlesztése húszezer forint alá esett. A gépjármű tipikusan azon fogyasztási javak közé tartozik, amelyet nem a tömegközlekedéssel tökéletesen elboldoguló prolinak találtak ki, de amelyet a gyártók és a bankok profitéhsége valósággal a Hhp[b]-re erőszakolt. Ma már a prolik élőhelyén sem könnyű parkolóhelyet találni, noha a válság alatt rengeteg autóhitel dőlt be.

A proli ismeri és használja az internetet, amelyet legtöbbnyire a kábeltévével együtt fizet elő. Miután azonban szinte kizárt, hogy angolul vagy bármely más nyelven beszéljen, kizárólag a világháló magyar részéhez fér hozzá, és mondani sem kell, hogy ott sem a minőséget keresi. A netet illegális zene- és filmletöltéshez, pornóhoz való hozzáféréshez, valamint a hungarista irodalomban való elmélyüléshez használja, sokszor csetel – a komolyabb fórumokat hanyagolja, mert szerény íráskészsége és agykapacitása miatt ott eleve hátrányban lenne –, illetőleg az időt üti agyon a netezéssel, ha már nagyon unja a tévézést. Szereti a ketyeréket, a digitális fényképezőgépeket, videokamerákat elterjedésük óta zívesen baszkurálja. Nagy gyengéje a mobiltelefon, nem véletlenül adtak el készülékeket és vonalakat tízmilliószám az elmúlt tizenöt évben. A mobiltelefon nem annyira státusszimbólum, de tény, hogy csak nagyon kevés proli éri be pusztán funkcionális, tíz-tizenötezer forintos készülékkel, hanem ötven és százezer forint közt vásárol, hála az átverős részletakcióknak. Készülékét gyakran cseréli, részint. hogy „trendi” legyen, részint az életmódja okozta kényszerűség miatt (a nem rendeltetésszerűen használt mobilok elromlanak, gyakran elkallódnak, vagy a kártyák válnak a számla nemfizetése miatt hasznavehetetlenné).

A prolik bevásárlási szokásai tükrözik leginkább az igénytelenséget és a reklámok általi megvezetettséget. A proli ostobán vásárol. Drága és tartós holmiról hallani sem akar. Első, második, harmadik és negyedik szempontja az ár, és nem azért, mert kupori – sőt, mint láttuk, bő kézzel szórja a pénzt, ha például dohányzásról van szó. Úgy érzi viszont, hogy ha hamis melegítőnadrágot vesz az eredeti árának a negyedéért, akkor pénzt takarított meg, amit – azon nyomban – másra költhet. Ez a más legtöbbször felesleges. Jellemző, hogy a proli gyermekének még véletlenül sem venne bélszínt, hiszen az drága, de nem számolja ki, hogy hetente vagy havonta hányszor kap a gyerek kisebb-nagyobb összeget rágcsára, cukros üdítőre vagy egyéb ostobaságra, és ezeken a pénzeken mennyi bélszínt lehetne venni. Amellett vannak prioritások.

A proliháztartás nem lehet meg alkohol nélkül. Proli elképzelhető autó nélkül, ismerünk nemdohányzó prolit is, de olyat, aki ne fogyasztana rendszeresen szeszesitalt, még senki nem látott. A köztudottan alkoholista Magyarországon a proli naponta vedel, hetente és ünnepeken pedig menetrendszerűen kiüti magát. Enélkül nem képzelhető el az élete. Mentségére szolgál, hogy Magyarországon – egy-két szenttől és néhány kellemetlen figurától eltekintve – mindenki iszik; súlyosbító körülménynek számít viszont, hogy a prolinak italra tulajdonképpen nincs pénze, ennek dacára a  magáét mindenképp megissza; súlyosbító körülmény továbbá az is, hogy az ő italozásának – szemben például az értelmiségi részegeskedésével – messzemenő következményei lehetnek a balesettől a tettlegességen át egészen a vérfertőzésig. A proli nincs egyedül abban, hogy nem képes elviselni a lét látszólagos hiábavalóságát, de miután alapvetően vallástalan (ha nem is okvetlenül hitetlen), szellemi fogódzót nem talál magának, muszáj valamilyen anyagi – és pénzben is elérhető – mákonyt találni helyette. Ezért nem is nagyon hibáztatható, ha belegondolunk, hogy még nem-proliként is elviselhetetlen az élet némi alkohol nélkül.

Szellemiekben a proli nincs nagyon eleresztve, és miután alapvetően bizalmatlan is, a vallással hadilábon áll. Nagyon ritka köztük a deklaráltan ateista, de a vallás kötelékeit kivétel nélkül elutasítják, míg az egyházak ma már nincsenek abban a helyzetben, hogy erőszakkal hajtsák igába – a szép szó, a meggyőzés pedig a legtöbbről lepereg. Míg a hasonló helyzetű cigányság nagy része táplál bizonyos vallási hiedelmeket és babonákat, a proli – aki nagyobb részt elvben katolikus, kisebbrészt protestáns, és sok esetben meg is van keresztelve – legfeljebb esküvők, keresztelők, temetések és más társadalmi események idején lát templomot vagy papot. A szellemi szintjének megfelelő iszlám számára idegen és túlságosan kötött, a buddhizmust agyilag nem érné fel, a júdaizmus pedig oly távol van tőle, mint az újpalotai lakótelep Jeruzsálemtől. Az újkeresztény kisegyházak egy része kimondottan pénzes hívekre vadászik, a proli pedig legfeljebb akkor szegődne hozzájuk, ha ő kapna pénzt. Egyes prolinegyedekben keresztény minigyülekezetek, szekták, sőt, amerikai mormon fiatalok is erős térítő munkát végeznek, de csak szerény sikerrel: egyik sem állíthatja, hogy e báránykák tömegesen tódulnának az aklába.

A prolit gyakran vádolják meg antiszemitizmussal, ami ebben a formában nem igaz. A rétegnél gyakori a kocsmai zsidózás, ez azonban a legtöbb esetben szajkózás, papagájkodás. A valódi antiszemita – az úgynevezett magyar középosztály: orvosok, mérnökök, közgazdászok, jogászok, újságírók, írók – valóban szenved a zsidótól, nagyon egyszerű oknál fogva: nem képes versenyezni vele, örök második marad mellette, ezért kénytelen kitalálni, hogy a zsidó tisztességtelenül versenyez, hiszen különben nem lenne minden leosztás az övé. A proli nincs semmiféle versenynek kitéve, ellenkezőleg, az ő kegyeiért versenyez a nem-proli társadalom, a miniszterelnöktől a Tesco ellátási igazgatójáig. Nincs zsidó proli, aki elvegye a munkahelyet előle a pénztárgép mögött, a teherautó volánjánál, a fodrászatban, a kórházban. Az a zsidó kiskereskedő réteg sem létezik már, amely a proli kisboltokat, éjjel-nappalikat néhány hónap leforgása alatt a padlóra küldené üzletpolitikájával. Mindez azonban nem akadályozza meg a prolit abban, hogy veszettül zsidózzon, részint az „úri” középosztályt majmolva, részint internetes „műveltségét” fitogtatva. A netes zsidózásban, mint említettük, szívesen elmerül, és ez számára nagyon veszélyes közeg, mert könnyen fogyasztható és emészthető szemetet kínál. Hasonlít ez az élelmiszerszemét vásárlásához. Fentebb már volt arról szó, hogy a proli elég sokat költ rágcsálnivalóra, cukros üdítőre, ócska alkoholra, gyorsfagyasztott vackokra, cukmisra. Ugyanez a helyzet az internettel is, csak amíg a boltokban árult legolcsóbb szemétért is kell valamit fizetni, és alapvető higiéniai előírásoknak minden áru meg kell feleljen, az internetes szellemi szemét, élén az antiszemitizmussal, ingyen van, korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, és semmilyen előírás nem védi meg a fogyasztót a káros hatásoktól. Ellenben veszedelmes érzéseket kelt a proliban. Sokan úgy vélik, „végre” megértették a világot, tisztába jöttek alapvető összefüggésekkel. Miután a legtöbb, általuk látogatott, könnyen fogyasztható és szenzációt ígérő honlap a zsidókat teszi felelőssé a világ összes problémájáért, nem csoda, ha az ilyen oldalakat bújó proli antiszemita lesz anélkül, hogy életében közelről zsidót látott volna. Mások az antiszemitizmus helyett vagy mellett a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek lebutított, primitív változatait teszik magukévá, sokszor többet is egyszerre, nem törődve azzal, hogy ezek esetleg egymásnak is ellentmondanak. A legvégső esetben a vallás iránti természetes igény csap át a világhálón megismert ostobaságok kritikátlan igenlésébe, ilyenkor a proli fanatikusan hinni kezd a Nibiru halálcsillagban vagy valami más baromságban. A minimális íráskészséggel megáldott proli sokszor maga is internetes hangadóvá válik. Komolyabb fórumokról, ahol intelligens emberek vannak, kiszorul, mivel pillanatok alatt rádöbbentik a tudatlanságára, felkészületlenségére, és nem egyszer ki is gúnyolják érte; ilyenkor sokan rátalálnak a maguk közösségére, jobbára elképesztően primitív, agresszív dühöngőkre, ahonnét a normális embereket következetesen kizárják. Ezek az internetes dühöngők sok esetben valósággal zártosztályokra hasonlítanak. A nők inkább az ezoterikára vevők, nem egy helyen pénzzel is leveszik őket, cserébe megmondják, hogyan lehetnek boldogok.

A proli szeret utazni, és szívesen utazik. Ebben élesen különbözik a parasztságtól, amely elbizonytalanodik, ha nem a megszokott talajt érzi a lába alatt, és egy rövidebb útra is hetekig készül. A proli elfogultság nélkül kezdett mászkálni, amint hagyták; az ezredforduló táján legfőbb úticélja Horvátország volt, de Tunéziát és Hurghadát is kedvelték. A proli kizárólag társasúton vesz részt, nem csak az ár miatt, hanem mert képtelen lenne bárhol kommunikálni; be van oltva az idegen nyelvek ellen, csak magyarul beszél akkor is, ha éveken át tanulta az angolt vagy a németet. Az úgynevezett egzotikus utakon sem fog fel semmit a látottakból – hiába jut el Karthágóba, nincs meg a műveltsége, a kultúrája ahhoz, hogy feldolgozza az élményt. Mindegyiknek megvan a története arról, hány tevéért akarták megvenni „az asszonyt”. Jól érzi magát a fejletlenebb országokban, mert annak lakosait lenézheti. Nyugatra ellenben nem érdemes járnia azóta, hogy nem tud onnét olcsón műszaki cikkeket vagy mást hozni. Ez a térség drága is számára; jellemző, hogy a proli, ha Velencét akarja látni, nem magában a városban lakik, hanem valahol a környéken. Örök turista – de utazó soha nem válik belőle.

Könyvet a proli nagyon nem szívesen vásárol, mégis létezik két terület, ahol a könyvkereskedelem képes volt az ő pénztárcájuk rovására százmilliós forgalmat generálni (múlt időben, mert az internet mára itt is átvette az uralmat). Az egyik terület a szakácskönyvek birodalma volt. A prolik egy része, noha a készételek híve, szívesen tetszeleg a szakács szerepében. Főzni természetesen épp úgy nem tud, mint írni, de ez környezetében senkit sem zavar, hiszen az ott élők zöme talán soha az életben nem látott friss húst (a magyar kereskedelemben előforduló hús 99 %-a minimum háromnapos), soha az életben nem evett normális étteremben, ellenben a hipermarketek álkínálata és a receptdömping birtokában akár mesterszakácsnak érezheti magát.

Aki nem drága, minőségi, laktató ételt fogyaszt, az hízik. Közismert, hogy az elhízás Magyarországon népbetegség – nyugodtan hozzátehetjük: prolibetegség is egyben. A férfiakat nem nagyon izgatja, a proli nők viszont szépek akarnak lenni, mint minden nő, és a huszadik század eleje óta a Christian Dior által kitalált negyven kilós vasalódeszka jelenti szemükben a szépségideál netovábbját. Miután egyszerre zabálni, tévé előtt dögleni meg vékonynak maradni lehetetlen, a prolinő hasat és segget ereszt, bele gyakran előbbre áll, mint a melle. Hiába alapigazság, hogy fogyni csak szenvedés árán lehet – különösen a hulladékélelmiszernek köszönhetően felszedett kilók viszonylatában –, a prolinő nem veszi tudomásul ezt. Nem érdekli, hogy a plusz kilókat el kell égetni – ez csak mozgással lehetséges –, az újabbakat pedig nem szabad felvenni – ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem zabál –, ezért havonta, kéthavonta vagy félévente újabb és újabb csapdába esik, csodafogyókúrákat tölt le, „módszereket” tartalmazó könyveket vesz, és ezért újabb és újabb kilóktól szabadítja meg – a pénztárcáját. E téren a legzseniálisabb húzás egy sötét agyú exrendőr neve alatt kiadott mű és a kapcsolódó hisztéria volt, a kilencvenes évek legnagyobb magyar „könyv”-sikere. A sódernorbi-vásárló és -rajongó prolinők mindegyike azt állította, hogy ő fogyott a művész úr segítségével. Nehéz szánalom nélkül nézni az ilyen dicsekvőket. Aki körülnéz a pesti utcán, továbbra is hasat és segget eresztő prolinőket lát tolongani, igaz, azóta a sóderláz is lecsengőben van – hála Istennek.

A prolik, különösen a férfiak ruházkodása igénytelen, a nők azonban sokszor erőn felül költekeznek, ha csicsáról van szó. Első helyen a fodrász áll, és nagyon sok prolinő festettszőke. A fodrászszalonban, illetve a műkörömszalonban társadalmi életet él, miután az itt dolgozók zöme is a fajtájához tartozik. Néha elszalad a szekér, és különösen a jobb kinézetű vagy rátartibb prolilányokra jellemző, hogy gyakran az egész havi (minimál)bérüket ruházkodásra, kencére, műkörömre és kiegészítőkre költik; kirittyentve korzóznak a bevásárlóközpontokban, létrehozva egy új alfajt, a plázacicát. Ez tulajdonképpen a kurvulás finomabb válfaja, és nem ritka, hogy mutatósabb prolilánynak sikerül is kimosakodnia. Pénzes bikája olykor tanulni küldi, ez a magyarázata annak, miért vannak teli a fizetős tanfolyamok, kurzusok és ál-felsőoktatási dumaszakok külsőre tetszetős, ellenben félelmetesen ostoba libákkal. Amilyen sok pénz megy el rongyra és csicsára, olyan kevés megy el fogorvosra. Akinek nincs kirohadva a pofája bélése, az már-már a felső tízezerhez tartozik Magyarországon.

Felvetődhet a kérdés, minek ennyit foglalkozni ezzel a bagázzsal. Nos, ennek a fentebb már említett, mennyiségből minőségbe való átcsapás az oka, magyarán az, hogy Budapesten mindenképp, de meglehet, már egész Magyarországon is, a proli messze a legnagyobb társadalmi osztályt alkotja. Több millió emberről van szó, akiket nemhogy nem lehet megkerülni, hanem akikre az üzleti élet, a gazdasági szereplők, a politikusok építeni kénytelenek. A jelenség ráadásul korántsem csak magyar, hanem igaz a világ mindazon részére, ahol valamilyen formában teret nyert a „szociális” gondolat (értsd: érdemükön és szükségleteiken felül kell ellátni embereket, és ezt nevezzük humanizmusnak). Angliában százezrével dolgoznak kelet-európai munkavállalók, főként lengyelek, de mintegy tízezer magyar is, miközben állítólag munkanélküliség van. Ott is kialakult a három-négy gyereket világra csináló, és onnantól kezdve tanácsi lakásban, csakis különféle szociális segélyeken, juttatásokon, engedményeken élő, kizárólag fehér bőrű proliréteg, amely pontosan ugyanazt játssza el, mint a Hhp[b] a kádárizmus „arany” hetvenes éveiben, csak lényegesen nagystílűbben, miután a brit ipar teljesítőképessége sokszorosan nagyobb, a szociális háló is erősebb, és amit a budapesti komcsi rezsim pár évig, hitelből bírt, azt a brit demokrácia akár évtizedekig is képes bírni (bár a most elvonult hitelválság intő jel arra nézvést, hogy nem kéne megvárni, hogy a brit proli is oly meghatározó erővé váljon, mint magyar kollégája). Jellemző az is, hogy ahol nem nyert teret a „szociális” gondolat, ott a válságnak áldozatai voltak: az Egyesült Államokban, aki tovább nyújtózott, mint a takarója ért, jót kellett állnia önmagáért, döntéseiért, és pillanatok alatt a sátorvárosban találta magát. A prolinak soha, semmiféle döntésért nem kellett jótállania, ellenkezőleg, még ő rúgta seggbe azt a kormányt, ami pedig foggal-körömmel fenntartotta a szocializmust, épp az ő kedvéért és érdekében.

Nem meglepő, hogy a prolit nem az érdekli, ami valóban visszásság, és nem amiatt vonul az utcára, ha vonul, amiért csakugyan kinyílik a bicska a jóérzésű ember zsebében. Nem az izgatja, hogy a távfűtés kétszer annyiba kerül, mint Bécsben, hogy a parkolóórák pofátlan lenyúló rendszerének köszönhetően féltucatnyi rohadék lesz milliárdos, hogy a víz háromszor drágább, mint Tel-Avivban, hogy a buszbérlet azonos területet alapul véve drágább, mint Londonban, hogy az autópályák tripla annyiba kerülnek, mint Ausztriában, és kétszer annyiért épülnek, mint az Egyesült Államokban, ahol ingyenesek. Nem. Ő elvárja, hogy ezeket – az ő számára – kompenzálják. Hogy miből? Fizessenek a gazdagok. Ő nem gazdag, tehát neki kapnia kell. A szocialista uralom nyolc éve alatt valahányszor valamilyen megszorításról esett szó, a Fidesz arról rikácsolt, hogy a kommunisták „a zemberekkel” fizettetnek meg ezt meg azt; a szocialista vezérszónokok pedig sietve azt ígérték, hogy az intézkedések alól ki fogják venni a nyugdíjasokat, a gyermekeseket és a „rászorulókat” – magyarán nyugdíjast, prolit és cigányt, csak épp arról nem szóltak, hogy akkor mégis ki fogja viselni a terheket?

A, mint láttuk, hatvanas évek közepe óta szinte tervszerűen kitenyésztett proliréteg uralkodó osztállyá duzzadása felmérhetetlen veszélyeket hordoz, nem csak az országra, de a világra nézve. Miután, ismételjük, ennek a fajtának zsigeri tulajdonsága az igénytelenség, lassanként minden az ő igényszintjükhöz igazodik, miután ők a legnagyobb fogyasztók. Ennek következtében a világ egyre silányabb, pitlákabb, kisszerűbb lesz. Nem születnek nagy irodalmi, művészeti alkotások, mert nincs rájuk kereslet. Szar lesz minden, nem épül tisztességes lakás és bele tisztességes bútor, mert a polgárnak nem lehet kilenc szobája, ha a jövedelme feléből prolik igényeit kell állnia. Mesterségek, szakmák halnak ki, mindenki a lehúzásra rendezkedik be. Az elprolisodásnak teljes mértékben áldozatául esett a magyarországi média, tévéstül-újságostul; itt-ott még a rádiózásban vannak kivételek, ki tudja, meddig. Minden elszürkül, falanszterré válik, az autómárkák jószerével megkülönböztethetetlenekké lesznek, az Alfa Romeo északi vonalakat vesz fel, a Volvo mediterrán modellel áll elő, a Mercedes pedig fostalicskával. Nem érdemes az utcán sétálni, mert a kirakatok igénytelenebbek, mint a szocializmusban voltak, a boltok pedig mind a prolitömeg igényeihez igazodnak: szemétkajálda, használtruha-bolt, éjjel-nappali és kocsma váltogatja egymást kilométereken át. Mindenki ugyanabból akar megélni.

Az elsivatagodás az oktatást sújtja a legjobban. Korábban az oktatás-nevelésre egyszerűen nem volt pénz – hiszen be kellett tömni az éhes szájakat –, de Magyar Bálint alatt nyíltan kimondták, hogy az oktatásra annak hagyományos formájában voltaképp nincs is szükség, teljesen fölösleges, hogy valaki tudjon. A tudás csak bajt okoz. Rádöbbenthet például embereket egyszerű közgazdaságtani alapigazságokra, melyek közül az első számú így hangzik: minél több van valamiből, az annál értéktelenebb. 1945 előtt a lakosságnak legfeljebb 4-5 százaléka rendelkezett érettségivel, ez az arány a rendszerváltásra lényegében száz százalékra emelkedett; az érettségi rangja ennek megfelelően csökkent, ma gyakorlatilag annyit ér, mint a papír, amire ráírták. Nem világos, mi vezette Orbán Viktort, amikor kihirdette, hogy a magyar lakosság ötven százalékának diplomára (!) van szüksége. Ezt az arányt eddig szerencsére nem sikerült elérni, de a munkaerőpiacon már így is tolonganak a diplomás hülyék, tovább rontva az amúgy is kétségbeejtő munkamorált: ők azok, akik már semmi szín alatt nem fognak elmenni dolgozni, hiszen ők „értelmiség”. Sokan a továbbtanulást választják, Magyarországon mindenki csak „tanul”, főleg „most fog nyelvvizsgázni”, miközben soha ilyen méretű tort nem ült az ostobaság és a sötét tudatlanság. A diplomás hülye ráadásul legtöbbnyire a másik diplomás hülyével áll össze, ha párválasztásra kerül a sor, és ha netán utódot hoznak a világra, az akkor is diplomás lesz, ha beledöglik, így a jelenség tovább duzzad. (Amikor a játszmának vége – mert előbb-utóbb úgyis vége –, akkor persze diploma ide, nyelvvizsga oda, úgyis el kell menniük dolgozni, csak akkor már nem lesz hová. De ez már egy másik történet.)

Ezek a jelenségek oda vezethetnek, hogy a máris súlyos szereptévesztésben élő proli úgy vélheti, körülötte forog a világ. Márpedig ez a réteg, ha megérzi, hogy a társadalom többi része tehetetlen vele szemben, rendkívül veszélyessé is válhat. Már szóltunk fentebb az ókori Róma prolirétegéről, a plebsről, amelyet irdatlan költségek árán, kegyetlen mulatságokkal kellett szórakoztatni, ha azt akarták, hogy nyugton maradjon. A későbbi, fejletlenebb középkorban, amikor a városoknak nem jutott akkora szerep, mint korábban, a probléma visszaszorult, de az úgynevezett demokratizálódással kiújult. A proli tömegben legelőször a francia forradalom idején mutatta ki a foga fehérjét, amikor röhögve tapsolt egy elállatiasodott, vérgőzös jakobinus rezsim vérengzéseihez, végeredményben ahhoz, hogy ártatlan embereket pusztán származásuk miatt üzemszerűen, tömegével végeztek ki. Megkezdődött a forradalmak korszaka, amelyet egyes gondolkodók szükségszerűnek, mások pedig kívánatosnak tartottak, és a forradalmak mindig vérfürdőt eredményeztek rövid távon, míg hosszútávon visszavetették az emberiség fejlődését. A forradalmakat ismerő politikának észnél kellett lennie, hogy ezeket a vérengzéseket elkerülje, s ez csak úgy volt lehetséges, ha kénytelen-kelletlen számol valamelyest a prolik tömegével, de legalábbis úgy tünteti fel tetteit, mintha azok „a tömegek”, a „többség” érdekében történnének – mintha bizony attól bármi jobbá vagy erkölcsösebbé válna, hogy sokan igenlik. A folyamat akkor vált jóvátehetetlenné, amikor a proli kezébe szavazójog került. Ekkortól kezdve elvileg azon az alapon szólhatott bele a dolgok alakulásába, hogy ő a világon van, valamint bizonyos feltételeknek megfelel (felnőttkorú, jog- és cselekvőképes). A prolinak az égvilágon semmi értéket vagy pozitívumot nem kellett ahhoz felmutatnia, hogy akár megbuktasson egy kormányt. Elég volt, ha valamiről úgy vélte, hogy az ő számára előnytelen. Az aktív választójoggal szerencsére túl sokat kezdeni nem tudott, de a passzívval annál többet – néha egy ország prolijai világpolitikai jelentőségű kérdéseket dönthettek el. Elég Spanyolországra gondolnunk, ahol az iszlamista terror támadásaitól visszarettent Aznar-kormány a korábban, a Franco-diktatúra idején soha semmi felől meg nem kérdezett, a demokrácia időszakában mesterségesen feltornászott életszínvonalától elkényelmesedett, azon kívül elkanászodott-elkurvult spanyol proliktól megrettenve hívta vissza csapatait Irakból, abban a reményben, hátha így nem veszíti el a hatalmat. Hiába tette, mert így is elveszítette, a spanyol példát több korábbi gyarmat követte, és az Irak elleni koalíció látványos presztízsveszteséget szenvedett, az iszlamista terror pedig diadalünnepet ült és úgy érezte, érdemes ártatlan embereket gyilkolni, mert a Nyugat kellőképp rothadt ahhoz, hogy ilyen nyomás alatt parírozni kezdjen. Minden idők legarcátlanabb prolirétegét azonban alighanem Görögország termelte ki, ahol lényegében a katonai junta 1973-as bukása óta nem létezett tisztességes, számonkérő kormány, csak és kizárólag proliseggnyaló, korrupt politikai maffiák követték egymást a hatalomban, nem riadva vissza attól sem, hogy olimpia megrendezésére adják a fejüket, amely esemény költségeinél fogva ma már csak a legnagyobb és legfejlettebb államok kiváltsága lehet. Görögországban az uniós csatlakozás óta gyakorlatilag senki nem dolgozott, tobzódtak az állami sine cura állásokban heverésző semmittevők, a negyven-ötven évesen nyugdíjba menők és a legkülönfélébb rendű és rangú munkakerülők, miközben a mindenkori vezetés – rájuk tekintettel – nemhogy semmit nem tett a csőd elkerülésére, de még elő is idézte azt. Az ország gazdaságának bedőlésekor még a prolik tüntettek – ugyan ki ellen? –, országukat a csődtől külföldi, elsősorban német adófizetők mentették meg anélkül, hogy ezért köszönetet kaptak volna; Görögországban pedig még annyi átalakításra sem került sor, mint Magyarországon.

12 megjegyzés:

  1. Öcsém te aztán jól elintézted a kérdést. Azt lehet tudni hogy te mi vagy?

    VálaszTörlés
  2. ő a szerző ..

    "Filológiailag érdekes, hogy nem azt mondják, mit „kaptak”, ők, a prolik, hanem hogy mit „adtak” vagy „nem adtak”. Kik? Hát „ők”. Valami megfoghatatlan, ott"

    -Megfoghatatlan- mint az elveszett bőrke, vagy a humánum, de biztosan megfoghatatlan? Megtaláljuk kik azok az ők?

    ""Mi szóltunk: ha tovább erőltetik, ez a téma épp úgy oka lesz a 2014-es választási vereségnek, ahogyan""

    Na meglett?

    VálaszTörlés
  3. Mi lett meg?

    Szerző

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ideje lenne felújítani a cikket, Viktor győzött 2014-ben, és új proli jelenségek is megjelentek.

      Törlés
  4. i hate the weak destroy all the weak

    VálaszTörlés
  5. Alapvetően nem rossz cikk, de látok pár kövekezetlenséget.

    Pl. az elején leírja a szerző, hogy akadnak tehetős prolik is, aztán később olyan szinten megfeledkezik róluk, hogy pl. azt is leírja, hogy nem jellemző rájuk a kertes ház. Pedig pont a meggazdagodott, kertes házba költözőtt prolikon keresztül lehet bemutatni a proliság lényegét, hogy nem anyagi helyzet függő, és a meggazdagodott proli hiába tud sokkal többet költeni, az igényesség nem jár ezzel egyűtt, mert az nem mérhető javakban.

    VálaszTörlés
  6. A tegnapi hozzászólásom törtöltétek? Gratulálok! :-)

    VálaszTörlés
  7. Keres egy befektetési és személyi hitelek? ne keressen tovább, mert akkor a megfelelő helyen van a hitel megoldások itt! Global Finance Limited ad hitelt a cégek és magánszemélyek egy alacsony és megfizethető kamatláb kérjük, forduljon hozzánk e-mail útján: (mariajorgeglobalfinance@gmail.com)

    ALKALMAZÁSI ADATOK

    1) Teljes név:
    2) Ország:
    3) Az a cím:
    4) Állami:
    5) Nem:
    6) Családi állapot:
    7) Foglalkozás:
    8) Telefonszám:
    9) A jelenlegi helyzet a munkahelyén:
    10) Havi jövedelem:
    11) A hitel összege szükség:
    12) Hitel időtartama:
    13) célja hitel:
    14) Vallás:
    15) már alkalmazott előtt:
    16) Születési idő:
    Kösz,

    VálaszTörlés
  8. 2019-07-11 óta @attackcastle (Attack Castle) néven írogatsz a kuruc.info cikkei alá, ugyanakkor @stopfilmkiller (STOP Filmkiller) néven "kedveled" a saját beírásaidat ugyanott; ha nem tévedek. Gondolom, hogy unatkozó, rafinált zsidó lehetsz. Nem baj.

    VálaszTörlés
  9. szuper! Szeretnék aszerzövel eszmét cserélni.Cimem:mappa2009@freemail.hu Bármikor,olvasod is,aktuális cim.

    VálaszTörlés
  10. Eddig azt hittem, a proli a társadalom 5-10 %-a. Lehet összetévesztettem a lumpenekkekl.

    VálaszTörlés
  11. Where to Bet on Sports To Bet On Sports In Illinois
    The best sports bet types and bonuses available casinosites.one in Illinois. kadangpintar The dental implants most common sports betting options available. Bet $20, Win $150, Win $100 토토 사이트 코드 or https://septcasino.com/review/merit-casino/

    VálaszTörlés